Nem. Úgy látom nem tanult a leckéből az a bizonyos személy. Az egyik osztálytársam. Jól kibeszélt a hátam mögött, s valahogy egyedül maradt. Balatonon mindössze egy lánnyal volt jóba. Ki sem méltóztattak reggelizni, vagy épp vacsorázni. Júj, lehet hogy a szerelmét hiányolja. Á, nem is az. Megsértődne, ha azt mondanánk. Szóval csak úgy beszél róla. Ja, közben van barátnője a fiúnak. De közben a mi 'kedves' személyünk meg arról beszél, hogy mennyire örült, hogy megölelhette. És persze a fiúnak azt mondja, hogy ne veszekedjen a lánnyal. Hát nem értem. Lehet, hogy csak félrevezetés, mert ezt többen hallották. Nos, most kezdtem új vizekre evezni, szóval ez nem az én magánéletem, maradjunk csak kettőnknél. Mármint a lánynál és nálam. Azt hittem, hogy kicsit majd megjavul, és idén nem fog pletykálni rólam, ugyanis nem sikerült megutáltatnia az osztálytársaimmal. Ők inkább anál inkább megszerettek. Vicces dolog, nem? Inább hasznomra vált az ő kis magánakciója. Szóval, lehet, hogy inkább köszönetet kéne neki mondanom. Ó, hát az ellenségeknek nem szokás köszönetet mondani. Igaz, hogy én egyáltalán nem kezelem úgy, hanem inkább, mint egy másik osztálytársat, csak mondjuk vele nem beszélek olyan sűrűn. Arra viszont büszke vagyok, hogy megtanítottam köszönni. Én tavaly is köszöntem neki, csak nem volt hajlandó visszaköszönni. Amúgy úgy veszem észre, hogy megint kezd beszélni dolgokat rólam, csak hát egyre szűkebb körnek. Már megszoktam. Amúgy az érdekelne csak, hogy ő tényleg ilyen, vagy csak irigy rám? Kicsit meg is ráznám néha a grabancát, ugyanis igen nagynak képzeli magát, de hát egy gimnáziumban ilyet nem szokás. Na neki viszont ebből a szempontból van szerencséje.