Általában pozitív és energikus személynek mondom magam. És jórészt az is vagyok. De vannak időszakok, amikor a béka segge alatt van a hangulatom. Szerencsére ezekből van kevesebb. De akkor is van. Igaz, mindenkinek van rossz napja. A hiszti meg más. Az nem ide tartozik. Amikor nagyon reménytelenül érzem magam, az nagyon rossz. Megszokott jó pár dolog fordulni ilyenkor a fejemben. A "legjobb", hogy ezekről nálam sokszor a ma élő társadalom tehet. Csütörök éjszaka is azt hiszem eléggé a mélyponton voltam. Még nekem volt kedvem elmenni este bulizni. Végül rávettem szobatárssamat, hogy menjünk. Hárman mentünk. A szobatársam, egy fiú, akivel kavar, és én. Egyébként a kollégiumban van pár haverom. Az egyik pont ennek a fiúnak a szobatársa. Ő már előbb elment "alapozni" a gólyáival. Mikor találkoztunk vele, hát szegény eléggé kész volt már. Én rászóltam, hogy ne igyon többet, de láttam még utána is sört a kezébe. Egy idő után már nem is győzködtem, hogy jöjjön inkább velünk bulizni. Persze, azt is megkérdeztem tőle, hogy bent alszik-e a koleszban. De nem, kiderült, hogy ő egy ismerősnél fog aludni, aki történetesen egy csaj volt. Igen, mentünk az egyik helyre táncolni, és egy 5 perc múlva megkérdeztem a többieket, hogy ez nem ő? Erre megkocogtatták a vállát, hátra fordult és persze, hogy ő volt. És azzal a csajjal táncolt. Nem tudom, hogy mennyit látott szegény, de az a csaj, még nálam se volt szebb. Igaz, a szerelem vak. Mondjuk ezt szerelemnek nem mondanám. :D Miután egyszer csak elkavarodtunk egymástól vagy eltűntünk egymás elöl, gondoltam, hogy már le is léptek. Ekkor kezdett el ugye rossz lenni a kedvem. Mert én igazából direkt miatta akartam menni. Amit közöltem is vele, amiután megvettük a jegyeket, de a válasza az volt, hogy "én nem is kértelek ilyenre". Hát oké. Annak örülök, hogy legalább a szobatársam, és a fiú akivel kavar jól érezték magukat. Amúgy egy kis idő után feloldódott azért a rossz kedvem. Csak hát időbe telt. De szerencsére nem ragasztottam ezt át a barátaimra. Erre próbálok mindig figyelni. Vagy én vidítok fel valakit, vagy nem adom tovább az én rossz kedvemet. Szerintem az nem fair, hogyha valakivel valami jó történik vagy történt és jó a kedve, másnak nem igazán lenne joga elrontani azt. Had örüljenek az emberek megérdemelten. Na, kanyarodjuk vissza a történetemhez. A rossz kedvemnek volt oka és előzménye. Nos, az előzmény az volt, hogy megint rámjött sajnos az, hogy a társadalomnak meg kell felelni. Ú, de utálom ezeket a pillanataimat. A beköltözős buli után jött rám ez. Úgy utálom utólag ilyenkor a társadalmat, hogy nem képes fejlődni a világgal együtt Magyarország is, és olyan maradinak kell lenni, hogy nem vállalhatom fel minden egyes ember előtt, hogy kivel vagyok. Egyébként szerintem elég sokan tudják. Mondjuk az első szobatársaim rájöttek és kifaggattak, a mostani szobatársam valszeg tőlük tudta, de igazából ez nem izgat, mert ők talán úgy érzem el is fogadtak így. A mostani szobatársam az biztos. Ja, amúgy ugye én is mondtam már 1-2 embernek, meg persze vannak, akik nem tudják befogni a szájukat. Itt az egyetemen, mivel azért mindenkit nem ismerek, nem akartam olyan nagy dobra verni a dolgot, de gimiben pl. mindenki tudta szinte a dolgot. Még az osztályfőnököm is. Nos, kolibuli közben felmentünk azzal az illetővel, akinek a gólyái vannak, inni még egy kicsit. Ő akkor is eléggé már kész volt és valamiért elkezdett nekem beszélni az exeiről. Szóval lelkiztünk egy kicsit. Nem faggattam, magától mondta. Én sosem élnék vissza ittas emberekkel. Igazából nem történt semmi, csak beszélgettünk. Aztán mivel a barátnőmnek kezdtek jól alakulni a srác szobatársával, gondoltam majd valamikor akkor elmegyünk négyesben valamerre. Szóval a srácokkal folyamatosan kontaktoltam. De végül az én lelkizős társamat nemigazán lehett rávenni semmire, mert még valami beadanót is kellett írniuk. De sebaj. Nem láttam a fától az erdőt. Szerdán ki is tálaltam babenek. Elmondtam neki, hogy mi a szitu. Hogy mivel babe nem foglalkozott velem, gondoltam majd más fog. De ha mutatott is hajlandóságot, nekem nem ment. Éreztem, hogy nekem nem is tetszik ez a srác úgy, ahogy van. Csak próbáltam volna beleerőszakolni mással magamat egy kapcsolatba, ahol valószínúleg nem éreztem volna jól magam. Persze babe dühös volt rám, hogy miért próbálkozok bármivel is egy pasival, amikor ott van ő. Igen, igaza van. De néha sajnos rám jön ez a hülyeség, hogy meg kell felelni a társadalomnak és egy lány meg egy fiú alkot egy igazi párt. Úgy utálom ezt. A mamám is mindig ezzel jön. Pedig tudja, hogy milyen rendes babe, és szokott is segíteni neki. Én ezt nem értem. Oké, hogy babe lány, és idősebb is nálam, de nála rendesebb embert nem ismerek. Nincs káros szenvedélye. Szereti a gyerekeket. Van rendes munkahelye és jól dolgozik. Többet ért a kocsikhoz, mint apum. A bicikliket is jobban megszereli. És ez csak pár random dolog volt. Úgy utálom, mikor ezzel jön valaki. Babe jobb ember, mint sok heteró ember. Komolyan. Nem szívtelen, nem bánt meg másokat, szeret segíteni másokon. És pont rajta ítélkeznek. Amikor jobb jónéhánynál. Miért nem lehet akkor elfogadni őt, ha a gyereked vagy az unokád szereti őt? Olyan rossz ez így. Ezért van néha ilyen, hogy rosszul érzem magam ez miatt. És csütörtök éjszaka meg még a srác miatt voltam mélyponton. De lehetséges, hogy nem is miatta, hanem ez az egész miatt voltam mélyponton. Csak nem tudtam akkor. Pedig szerdán említettem babenek, hogy beleerőszakolnám magam a kapcsolatba. Péntek reggel ugye írkáltunk babe-el, hogy akkor hozzá megyek-e haza vagy anyuékhoz, mivel még feldúlt volt kissé, mivel észrevette, hogy a héten nem igazán foglalkoztam úgy eléggé vele. De igazából ez egy pótcselekvés is nálam. Próbálok olyat tenni, hogy ne érezzem, hogy úgy hiányzik nekem. Megpróbálom mással lefoglalni az agyamat. Ez van sajnos. A társadalom itt sajnos még nem kész a változásra. Legalábbis egy része nem. Akinek pedig sikerül ezen túllendülnie, annak gratulálok és köszi. Szóval úgy döntöttem, hogy ez a srác marad a haver zónában. Babe ugyanis pénteken, miután hazaért a munkából, nagyon meglepődtem, hogy nem volt mérges. Kissé azért kételkedett, hogy tuti nem csaltam-e meg, de szerencsére talán el is hitte, hogy tényleg nem tettem semmi olyat. Se csók, semmi nem volt. Ja igen, épp ez konstatáltam babenek szerdán, hogy semmit nem érzek a fiú iránt, nem vágyom rá, mint ahogy rá szoktam. Szóval ez valószínűleg csak egy kapcsolatba való beleerőszakolás lett volna. Na szóval a péntekre visszatérve, babe mondta, hogy nem szeretne szakítani és hogy hiányoznék neki és összebújtunk meg ölelgettük egymást egy csomó ideig. Még azt is mesélte, hogy hogy akarja beosztani az idejét majd a munkahelyén. Ja és most nem 6-kor vagy utána ért haza. Azt hiszem helyretettük a dolgokat. Lehet, hogy bizonyos szempontból jót is tett ez az egy hét. Ha elbizonytalanodottnak is éreztem magam, most azt hiszem érzem, hogy mi van. Éreztem újra mindkettőnkön azt, hogy tényleg akarjuk egymást. Szóval sajnálom, hogyha valakinek nem tetszik, hogy azonos neműek vagyunk. Szeretjük egymást. Ez van. Nem leszek azért öngyilkos, mert nem tudtam túlleni a kétkedéseimen. Ez van. Inkább élek így. Minden okkal történik. Isten a kezembe adta az életem, és ha akarja, akkor elveszi. Nem tehetem meg ezt önzőségből egy rossz pillanatomban sem. Még jó, hogy nem szeretem a fájdalmat. Szerencsére az mindig vissza szokott tartani, hogy fájna. Meg úgyis úgy vagyok vele, ha meg kell halnunk, akkor úgyis meghalunk. Én nem szeretnék abba a sorba beállni, ahol a társadalom hülyeségei miatt vetett véget az ember az életének. Igen, a társadalom gyilkos. Ezért nem kell bedőlni a sztereotípiáknak. Én ezért is vagyok olyan elnéző másokkal szemben. Had legyen valaki egyedi. Attól, hogy a társadalom egy része nem preferálja, de ő úgy érzi jól magát, ahogy van, hát legyen. A legtöbb ember egyedi. Aki pedig annak él, hogy a társadalom egy mintapéldánya lehessen, aki annak él, hogy pont olyan legyen, mint akit a tvben lát, hát sajnálom. Nincs élete. Ne essetek ebbe a hibába!