Kedden (vagy szerdán) a buszra várva, láttam, hogy az egyik lány osztálytársam (aki a szomszédom is nyár óta) ül a pad mellett. Szomorú volt, a fűszálakkal játszott. A szél fújta az egyenes (kivasalt) haját. A padon és a pad előtt a többi osztálytársam hülyült. Valószínűleg az volt a baja, hogy nem foglalkoznak vele. Én pedig fent ültem, és néztem őket, ahogy a napon "udvarolnak" egymásnak. Ez a a lány, úgy veszem észre, folyamatosan átveszi a helyem. Igaz, én sosem engedtem, hogy ennyire szomorúvá tegyenek. Olyankor a könyvekbe bújtam, de nem is volt rá szükség. Meg kell érteni, hogy egy egy ember nem szakadthat négy felé. Mióta nyáron ideköltöztek, nem elég, hogy az unokatesójai és egy fiútesója itt dekkolt, de még engem is áthívtak a géphez. A nagy barátnő persze, más lány volt... Az egyik unokatesója, aki sajnos az osztálytársunk is, nem képes leszállni rólam. Olyan hülye. -.-" Azt hiszi, hogy menő, aki meg ismeri és azt hiszi, hogy a barátja, ők is rajta röhögnek. Aztán április elsején ő is jön a vetélkedőre. Asszem ott fogok meghalni, miatta. Ott menőzne, beszélne, aztán rossz választ mondana. -.-" Na tehát visszatérve a témához, az anyukája talán tavaly óta, kint dolgozik németben és vett neki érintőképernyős telót. Nem tudom, lehet hogy azt hitte, hogy menő attól, hogy fényképez, meg kameráz néha a suliban. Meg eleinte szünetekben telefonált. [hát akinek jól megy] Szóval, én így érzem, hogy kiestem ebből a körből. Igaz, már csak 2,5-3 hónap van hátra. Remélem nemsokára vége lesz....